21. ~Lényegtelen??~

Wow, de gyorsan mennek a napok... Hoztam a következő részt, remélem ez is tetszeni fog és megdobtok pár kommnentel :D Jó olvasást!! xx

-Ssssh!! Én vagyok… -nyugtatott és elvette a kezét a szám elől. Megfordultam és tudtam, hogy végre biztonságban vagyok. Valamilyen okból fogva bíztam benne és hagytam, hogy vigyen ahova akar.

-Aggódtam miattad. –mondta, mikor megálltunk a házunk előtt. –Komolyan mondom. Már mindenhol kerestelek. Örülök, hogy nem esett semmi bajod.

-Miért foglalkozol velem?? –kívánkozott ki belőlem a kérdés.

-Nem tudom mennyit hallottál rólam, de bármilyen nehéz elképzelni, nem vagyok sokkal különbözőbb a többi embertől körülötted. –enyhe él volt a hangjába, amit célzásként vehettem volna. –Egyszerűen csak kicsit bonyolultabb ember vagyok, de nem különbözök semmiben a nagybátyádtól, vagy tudom is én ki ő neked… Ugyanúgy tudok törődni, mint bárki más. Ember vagyok Camille és nem egy szörny. –azt hiszem az utóbbi mondatot inkább magával próbálta elhitetni, mint velem. Tudtam, hogy nem rossz ember, csak más a maga módján. Fejét a kormánynak támasztotta egy pár másodpercig, kifújta a levegőt, majd felnézett újra rám. –Hajnali 3 óra. Aludnod kéne. –hangja most fáradt volt és halk. Bólintottam egyet és kinyitottam a kocsi ajtaját. –Várj. –nyúlt a kezem után, mikor épp szálltam volna ki. Felénéztem, hogy mondja, amit szeretne még. Egy hosszat pislantott és egy újabb mély sóhaj következtében belekezdett. –Nem volna kedved hazajönni, velem?? –kérdezte végül reményteli hangon. Egy kicsit meglepett a kérdése és rögtön mérlegelni kezdtem a helyzetet. Bent a házban ég a lámpa, ami annyit jelent, hogy Jake idegesen várja, hogy hazakerüljek. Ez arra késztetett, hogy hagyjam itt Zayn-t és menjek be. De mikor rá néztem… Istenem, ki tudna ellen állni neki?? Párszor még a házra pillantottam, majd vissza rá és úgy csináltam, mint aki még mindig erősen gondolkodik. Fél perc csönd után visszahúztam a lábam az autóba és becsuktam az ajtót. Látni az arcát felragyogni a félhomályban egy ilyen kis cselekedettől, felemelő érzés volt!! Egészen amíg meg nem érkeztünk, fogta a kezem a két ülés között. Olyan más volt, ahogy ajtót nyitott előttem, szinte minden ajtónál és elképesztő vigyora csak mégjobban a kedvére játszott, hisz így lehetetlen volt másra gondolni, mint rá.

-Kérsz?? –nyújtotta felém a poharát, amibe valamilyen alkohol volt. Megráztam a fejem, mire elmosolyodott és lehúzta a pohár tartalmát. A mosdóhoz lépett elöblítette és narancslevet töltött. –Tessék. Biztos szomjas vagy. –adta a kezembe, amit egy mosollyal köszöntem meg. Ittam belőle egy keveset, majd letettem az asztalra. Körülnéztem, de Zayn már nem volt a konyhába. Hirtelen eltűnt. Elindultam a szobák felé és mindenhova belestem, végül a folyosó végén találtam meg. Az ágyon ült és két válla közé volt ejtve a feje. Megkopogtattam az ajtót, hogy vegyen észre. –Gyere be. Raktam ki neked törölközőt és tiszta ruhát, el mehetsz fürödni. Itt megvárlak. –mosolygott és mivel már jártam itt, nem kellett megmutatni, hogy merre kell mennem. Mikor elkészültem és felvettem, amiket Zayn odarakott nekem, végignéztem magamon és olyan nevetségesen néztem ki egy fekete boxerben és egy piros, bő pólóban, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Kiléptem a sötét szobába és rögtön villanykapcsolóért nyúltam, de nem volt ott, ahol voltam. Az ágy melletti éjjelilámpa nyitódott fel.

-Sexy vagy. –mosolygott melegen rám az ágyból. Fülig elpirosodtam a bókjától és magától a ténytől is, hogy rajta csupán csak egy az enyémhez is hasonló boxer volt. –Ne szégyenlősködj gyere már ide. –nevetett jóízűen és maga felé invitált. Bemásztam mellé a meleg ágyba és, ha akartam sem tudtam volna távolságot tartani, mert rögtön közel húzott. –Leoltom a lámpát oké?? –szólt és heves fejrázásom ellenére is sötét borult a szobára. –Mitől félsz ennyire?? Nem kell félned semmitől, akár sötét van, akár nem, itt vagyok. –hallottam, ahogy vigyorog, le mertem volna fogadni, hogy élvezi a helyzetet, hogy a kezét szorongatom. Inkább nem szóltam, de nem tudtam elaludni. Eltelt fél óra, egy óra, én még mindig ébren voltam.

-Alszol?? –suttogtam. Felnéztem a sötétbe, hogy látom-e niytva a szemeit, de úgy látszik mélyen aludt már. Kibújtam mellőle az ágyból és remélhetőleg az ajtó felé haladtam csendben. Megtaláltam a nappalit, ahol felnyitottam a lámpát és leültem a kanapéra, ahol találtam egy tv kapcsolót, így bekapcsoltam a készüléket, és valami műsor után néztem. Éjjel nem sok minden megy a tv-be, ezért egy főzőműsornál álltam meg. Kényelmesen felültem törökülésben és egy párnát raktam az ölembe, amire rákönyököltem. Egy kicsit hűvös volt a szobába, de nem kibírhatatlanul. Nem telt el 10 perc sem, arra lettem figyelmes, hogy áll valaki mögöttem. Hátra kaptam a fejem… Azt hiszem túlságosan feltűnően futattam végig tekintetem a tökéletesen kidolgozott testén, mert mire arcához értem az a szemtelen mosoly húzódott a száján, amitől csak még jobban nézett ki. Az ájulásközeli élményt már csak az segítette, hogy elaludt haja és álmosan csillogó szeme olyan összhatást kölcsönzött, amilyet még talán soha el sem tudtam volna képzelni. Nem tudtam rá szavakat találni.

-Azt hittem elmentél. –ült le mellém. Hálás voltam, hogy nem piszkált azzal, hogy megbámultam őt, mégis inkább kerültem a tekintetét. –Miért nem alszol?? –megvontam a vállam. –Ha feloltom az éjjelilámpát és ébren maradok veled, visszajössz a hálóba?? Hideg van itt. – érvelt és bólintottam. Visszamentünk, ahol leültünk mindketten az ágyra a támlának támaszkodva. Nem tudom, hogy mániája-e, hogy nem visel el 20 centi helyet kettőnk között, de már megint közel húzott magához. –Válaszolnál egy kérdésemre?? –törte meg a beállt, kínos csöndet. Bólogattam épp, hogy csak észrevehetően és rögtön reagállt is. –Miért jöttél velem?? Azt hittem, hogy gondolkodás nélkül ott fogsz hagyni. –azt hiszem valami ilyesmi jellegű kérdésre számítottam, mégsem tudtam válaszolni. Nem tudtam mivel magyarázni, hogy miért nem maradtam otthon és jöttem el a matek tanárommal. Letudtam annyival, hogy megvontam a vállam. És ha már a ott tartottam, hogy a matek tanár ágyában fekszem, nekem is fel kellett tennem egy apró kis kérdést, amit nem tudtam magamban tartani.

-Hány éves vagy?? –amíg vártam a válaszát a mellkasán lévő tetkókat kezdtem piszkálni. Be kellett vallanom, nagyon tetszett.

-Lényegtelen. –vágta rá robotiasan. Fura volt, talán még mérges is, és a jókedve hamar búskomorságba fordult . Felnéztem rá összeráncolt szemöldökkel, nem értettem, miért kapta fel a vizet. –Én csak… Tudod, sokkal öregebb vagyok nálad és nem hiszem, hogy ez így most jó ötlet volna… -nem teljesen értettem, hogy miről beszél. Maximum 30-31 körül lehetett, ami még mindig nem túl eget rengető dolog, de végül megszólalt. -40 vagyok Camille. Nem fogok neked hazudni, teljesen fölösleges volna. –nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert hazudnék. Talán ezt tényleg nem kellett volna tudnom?? De igen!! Azt hiszem értékeltem őszinteségét és bizonytalanul, de átöleltem a hasánál. Ezúttal ő lepődött meg. Annyira lemondóvá vált, mikor elhagyta a kora száma a száját… Talán több rossz érte őt, mint jó, de akkor sem kellene olyan negatívnak lennie, hogy mindenkitől rosszat vár. Én nem tudnám ezt megtenni. És nem csak szánalomból maradtam ott és tettem, amit. Akartam. Azt hiszem nagyobb szüksége van rám, mint bárki másnak. 

20. ~Őrült~

Sajnálom a késést :( Köszönöm megint a 2 díjat, amit az előző részhez kaptam :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Úgy éreztem mennem kéne, ha valaha haza akarok jutni, hiszen azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Fel szerettem volna állni a hideg földről, de annyira el voltam gyengülve, hogy ez alig sikerült. Ránéztem a kezemben tartott láncra és valamiért úgy éreztem, nem helyes, ha nálam marad. Nehéz, elnyújtott léptekkel indultam meg és felakasztottam az ékszert anyám sírjának keresztjére. Ez az övé és nem az enyém. A hatalmas temetőből épp elég volt kimenni, már olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Alig bírtam emelni a lábam, a gyomrom korgott az éhségtől és a telefonom sem volt velem, hogy felhívhassak valakit. Egyedül voltam és 10 perc alatt sikerült egy utcányit haladnom… valamerre. Még sem volt olyan jó ötlet elszaladni a semmibe. A szemeim laposak voltak és képes lettem volna állva is elaludni. Már késő este lehetett, minimum 11 óra. Ilyenkor már rég az ágyba szoktam feküdni, még ha aludni nem is tudok.

Úgy döntöttem nem gyötröm tovább magam a hazatalálással, leültem egy kerítés tövébe és hátradöntöttem a fejem. Elhaladt előttem egy villogó rendőrautó nem túl gyorsan, de arra se volt energiám, hogy utána integessek. Ami meglepett, hogy pár másodperc múlva visszatolatott és pontosan előttem állt meg. Rögtön két fiatal rendőr szállt belőle ki, az egyik közelebb jött hozzám és a karjába vett, míg a másik telefonált.

-Megtaláltuk. –hallottam a másik rendőr magabiztos hangját, ahogy a telefonba beszélt, majd el aludtam a rendőrautó hátsó ülésén, ahova be lettem rakva.

Pár óra múlva, mikor felkeltem, már ágyban feküdtem. Még mindig sötét volt, ezt betudtam a gyakori alvászavaraimnak. Pár pillanatig a koromsötét miatt úgy hittem, hogy otthon vagyok, de mikor a másik oldalamra folrdultam valaki ott feküdt. Automatikusan húztam a meleg mellkashoz átfagyott testemet, akit Jake-nek hittem. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy még sem ő volt az.

*Harry Styles*

Futott előlem. Nem szólalt meg csak sikított az érintésemre. Be kellett látnom, hogy őrült vagyok, de valamiféleképpen próbáltam magamon segíteni. Könnyebb volt elképzelni, hogy Lizbeth rohangál a házban, mint oly régen és csak játszik velem, arra várva, hogy elkapjam. Az agyam felfogta, hogy épp mi történik, de szívem nem pont erről árulkodott. Mikor mellettem feküdt, megnyugvást éreztem és teljes mértékben olyan érzés volt, mintha visszaugrottam volna pár órára az időbe 18 évet. Túl régen volt már. A baj az volt, hogy az elmém megtréfált. Mikor utolértem az emelet egyik hosszú folyosóján és nekikényszerítettem hátát a falnak, már nem a szőke, rémült lányt láttam, hanem a kacér mosolyú, nagyszájú, provokatív Lizbeth-et, aki epekedve várja a büntetését, amiért elfutott előlem. Elfelejtettem ki vagyok és mit csinálok, nem tudott megállítani senki a célom elérésében. Szeretni egy angyalt.

-Szórakozol velem Édesem?? Azt szeretnéd, hogy megbüntesselek, igaz?? –vigyorogtam Rá. Hiába hallottam, hogy könyörög azért, hogy ne bántsam…Mintha csak azt kántálta volna: Igen!! Igen!! Igen!!

Felkaptam Őt és a legközelebbi szobába léptem vele, ahol volt ágy. Ledobtam magam elé a matracra és végig néztem rajta. Hegyé hajoltam és ott csókoltam, ahol értem. A száját, a nyakát… Kezeit fel kellett fognom a feje fölé. Nagyon gyenge volt és őszinte rémület volt az arcán, de a fejem olyan ködös volt magától a gondolattól is, hogy Lizzie fekszik alattam, hogy rosszabb voltam, mint bármikor azelőtt. Kiszedtem az apró pólóból és a hasát csókolgattam egészen a nadrágig, ahol kipattintottam a gombot.

Nevezhetném vérfagyasztónak, hangosnak, kétségbeesettnek azt a sikolyt, de azaz egy biztos, hogy annak köszönhetem, hogy leálltam. Hirtelen tisztán láttam a síró lányt előttem, akinek a könnyes tekintete összeszorította a mellkasomat.

-Sajnálom. –nyögtem ki rekedt hangon és elhúzódtam tőle. Nem akartam többé embereket bántani, de majdnem megtettem. Pár éve megfogadtam magamnak, hogy nem okozok több fájdalmat, hacsak nem kérnek, vagy kényszerítenek rá.

*Camille*

Sötét, hideg, könyörtelen szemek?? A szem a lélek tükre, mondják. Sok emberrel találkoztam már és sok féle érzelmet láttam mindenki szemében, de az üres tekintet semmihez sem fogható. Hátborzongató. Nem lehet előlük elbújni. Mindig figyelnek, mégha épp nem is néznek.

-Félsz a sötétben. –hangzott inkább kijelentésnek, mint kérdésnek, miután leoltotta a szobába a villanyt és elült az ágy szélére, ahol az elmúlt fél órát töltötte, magába fordulva, a hátát mutatva felém. –Tudod mennyi minden rejtőzhet a sötétben?? Részegek, rablók, akár gyilkosok… A sötét elrejt dolgokat. –köszönöm, hogy emlékeztetsz minderre!! Ráadásul itt ülök a sötétben egy elmebeteggel. Megint csönd telepedett a szobára és valamin nagyon elgondolkodhatott, mert levegőt is alig vett. –Okos lány vagy Camille. –szólalt fel újra és mintha egy kicsit még hátra is nézett volna. Most olyan… nyugodt volt. Nem úgy mint korábban… -Mégis olyan buta… Félsz tőlem, ugye?? –nézett rám hosszú idő után. –Miért nem rohansz már el?? –ordított. Egy kis sikoly hagyta el a szám, de már futottam is. Szerencsémre nem követett. Kiértem a házból és az utcán futottam, mikor megállt mellettem egy autó. Még gyorsabbra vettem a tempót, mikor ki is szállt a járműből valaki és követni kezdett. Sokkal, de sokkal gyorsabb volt nálam… 

19. ~Hagyaték~

Igazából nem ma szerettem volna kirakni ezt a részt, mert igényesebben kiszerettem volna dolgozni mindent, de jött az ihlet és így sikerült. Egy kicsit túl összedobottnak érzem, de nem tudom még mit írhatnák bele… :/

Nos azt hiszem itt sok mindenki meg fog lepődni és ezért kérném, hogy mindenki fejtse ki véleményét a résszel kapcsolatban, akár komment formájában, de fb-n is megtaláltok :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Ráuntam, hogy Jake folyamatosan húzza az agyam. Úgy voltam az egésszel, hogy a nap már úgy sem lehet rosszabb. Elindultunk, de mikorra odaértünk igazából meggondoltam magam. Nem futamodhatsz meg folyamatosan!! Szóltam magamra és erőt véve bementem a helyiségbe, ahova Jake már nem jöhetett velem.

Egy fiatalabb ember szedett ki sok mindent hatalmas fiókokból, míg nem pár darab papírt magával hozva, elült velem szembe.

-Kezdjük. –mosolygott rám biztatóan. Bólintottam és kinyitott egy borítékot és a lapon lévő szöveget kezdte olvasgatni. –Szóval az anyja magára hagyott 10 000 000 dollárt, ami mostanra körülbelül 27 000 000-nál tarthat, ha rá vannak számolva a kamatok… -taglalta a szavakat, ahogy közbe olvasott és még a férfi hangjában is hallani lehetett a meglepődöttséget. Én szinte sokkolva voltam. Az rengeteg pénz, egyáltalán hogy lehet ez??

-Ez biztos?? –muszáj volt rákérdeznem, biztosan valamit elnézett, vagy rossz papírt olvas. Láttam, hogy figyelmesen visszanéz és bólintott biztosítva igazát. Fel sem fogtam igazából a hallottakat, csak üvegesen bólogattam. Minek hagy egy anya a gyerekére ennyi pénzt, ha utána eldobja magától. És a dollárba feltüntetett pénznem sem volt teljesen érthető, hiszen úgy tudtam, hogy Franciaországban születtem. Újra a férfi felé kaptam a fejem, mikor megszólalt.

-Lesz itt még valami. Kérem várjon egy percet. –felállt egy és másik helyiségbe vezető ajtón kiment, majd pár perc múlva visszajött. Az asztalra rakott elém egy borítékot és egy kis dobozkát. –Azt hiszem ez lesz minden. Ezeket most ki is bonthatja, ha szeretné. –mosolygott újra, míg a levél és a doboz felé mutatott. Kíváncsi voltam, ezért rögtön a levél után nyúltam. Lassan óvatosan bontottam ki a már látszólag öreg borítékot és félve nyitottam a szét a papírlapot, ami benne volt félbehajtva. Szóról szóra kezdem el olvasni a gyöngybetűkkel írt levelet, amit az anyám írhatott nekem.

„Sosem öleltelek, mégis érezlek.Sosem beszéltünk, mégis hallak.Sosem találkoztunk, mégis Szeretlek!!”

 Ami azt illeti fogalmam sincs mit írhatnék. Nem szeretnék neked magyarázkodni, nincs mentségem arra, hogy képtelen vagyok harcolni érted. Mégis úgy gondolom jogod van tudni, hogy miért nem a vér szerinti szüleid neveltek fel és gondoskodtak rólad annyi szeretettel, amennyit megérdemeltél volna. Tudom, hogy csodálatos ember lesz belőled. Egy gyönyörű, okos nő lehetsz már, mire ezt olvasni fogod… És én lehetek a világ legbüszkébb anyája, még ha nem is ismerhetlek. Most itt vagy velem. Itt, a hasamban és csak napok kérdése, hogy örökre elveszítselek. Az utolsó értelmét az életemnek... Utálhatsz a gyávaságom miatt, de az anyámék nem engedhetik meg azt, hogy gyerekem legyen 17 évesen. Kényszerítettek, hogy feladjam az anyaságot. Túl büszkék és csak a csillogást mutatják a nagyvilág felé. Szerintük én vagyok a család szégyene. 16 évesen elmentem Londonba tanulni, ahol visszavonhatatlanul szerelmes lettem… Az apádba. Még mikor nem tudtam, hogy itt vagy, már akkor elhunyt… Régen utánamentem volna, ha nem marad egy barátom és nem jössz te. Ti tartjátok bennem a lelket. Fogalmam sincs hova kerülsz és, hogy mit tudsz, majd arról, amibe beleszülettél volna, de csak remélni tudom, hogy szerető családot kapsz, akik több mindent meg tudnak adni neked, mint én. Hisz akár hiszed, akár nem, örökre nagyon szeretni foglak!!A nyakláncot, amit remélem meg fogsz kapni, akkor kaptam az apádtól, mikor utoljára láttam Őt. Akkor tört össze egészen a szívem és most a meglévő darabokat magaddal viszed, bármerre is fogsz menni. Szerettem volna jó életet neked, ezért hagytam egy kisebb összeget a rád. Nem tudok mást tenni érted. Bármit megadnék azért, hogy végignézhessem, ahogy felnősz, hogy felnevelhesselek… Most is sírok, mint általában mindig, ha bármire gondolok, aminek köze van hozzád, vagy az édesapádhoz. Tönkrement az életem, de még is úgy érzem, hogy megérte. Megérte, mert életet adhattam neked. Nap, mint nap, te vagy a legnagyobb csoda a számomra. És ne felejtsd el: Ha találsz valakit, akit tiszta szívedből szeretsz, SOHA ne engedd el. Ne kövesd el az én hibáimat!!

Szeretlek Darcy!!

                                                                            2014.8.10. Lizbeth Valerie Gray

                                                                                         

Egy világ omlott össze bennem. Zokogtam. Minden eddig hitt dolog, hogy a szüleim nem szerettek, hogy eldobtak maguktól, minden megcáfolódott abban a pillanatban. Nem volt időm gondolkodni, azon nyomban meg akartam tudni, hogy hol él az anyám, meg akartam Őt ismerni, látni akartam, átéreztem mit tettem vele akaratomon kívül is. Minden addigi gyűlölködő érzelmem a szüleim felé eltűnni látszott és egy ismeretlen nyomasztó érzés vette át a helyét.

-Hol van?? Hol él most?? –csattantam fel hangosan, miközben kapkodtam a levegőt és sírtam. Azt hiszem fel volt 100%-ig készülve a reakciómra, mert ugyan olyan higgadt maradt, mint eddig volt, csupán némi meglepődöttség volt az arcán.

-Nagyon sajnálom, de... 2015 júliusában elhunyt. A Londoni temető egyik kisebb elkülönített részében van eltemetve. –hajtotta le a fejét, mint aki együtt érez. Nem kellett több. Fogalmam sincs mit éreztem igazából, felkaptam a kis dobozkát, amiben nagy valószínűséggel a levélben is említett nyaklánc volt és rohantam ki onnan. Messzire, amennyire csak tudtam.

Pár óra futás és gyalogolás után elvesztem London utcáiban, de nem bántam. Kószáltam, mentem amerre jól esett nem törődve semmivel. Rátaláltam a temetőre is, gondolkodtam, hogy be menjek-e, de inkább tovább haladtam a semmibe. Elég időm volt gondolkodni, de üres volt a fejem. A könnyeim elfogytak és rémesen festhettem izzadtan, kócosan, vörös szemekkel, szétzilálva. Mint egy élőhalott. Visszafordultam. Egyenesen be a temetőbe, megkeresni anyám sírját. Ennyivel tartozom neki. Felidézve a levél végén szereplő nevet kutattam 2 óra hosszat, mire megtaláltam. Már sötét volt, de némileg ki volt világítva a tér a mécsesektől. Rémisztő volt ennyi halottal egyedül lenni, mégis mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, mikor a fáradságtól eldőltem anyám sírja előtt. Lizbeth. Szép név… Jobban megfigyelve sokkal szebb, gondozottabb sírhely volt az összes többinél. Friss, vágott, ültetett virág. Öntözött, kigyamlált föld. Mécses gyújtva… Mintha pár perccel érkezésem előtt valaki itt járt volna.

A kezembe szorongatott dobozt letettem magam elé és néztem. Pár perc múlva rávettem magam, hogy kinyitom. Egy szép ezüst láncot húztam ki belőle, min egy medál volt benne egy csillogó kővel. Rezgő kezeim közül ki is esett, ahogy jobban meg akartam nézni és a földre pottyant. Azt hittem széttörött, de mikor felvettem láttam, hogy csak szétnyílt az érem. Kiszedtem belőle egy papírdarabot, ami valamikor egy apró kép lehetett rajta két emberrel, de mostanra az már felismerhetetlenségig volt kopva. A medál belsejébe belegravírozott kis szöveg újra egy csepp könnyet csalt szemembe, de több nem jött. 

      „Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben!!

                                                                         H.”

Új blog!!

Most nem résszel jelentkezem, hanem szeretném itt is megosztani, hogy egy új blog van láthatáron, amit nagy valószínűséggel, akkor fogok elkezdeni, mikor ezt befejeztem, de ha sok olvasó lesz, akkor előrébb hozhatom ezt a dátumot egy kicsivel :)) Még mindig várom a kommenteket az előző részhez!! :) 

Az új blog megtalálható itt!! 

18. ~Hova tűnt??~

Egy elég hosszú résszel jöttem most... Vicces, hogy akkor kapok visszajelzéseket, ha "hisztizek" XD, de azért nagyon szeretlek titeket!! <3 

Szeretném nagyon megköszönni a 30+ tagot a fb csoportban és a 20 feliratkozót a blogra és nem utolsósorban a 2. díjat, amit az előző részhez kaptam és, majd ki fogom tenni, ha lesz rá időm... 

Még annyit, hogy a következő részben lesz egy csavar, amit csak akkor érthettek igazán, ha olvastátok az 1. évadot... 

Nem is húzom tovább az időt, remélem tetszik mindenkinek és hagytok egy kommentet nekem :)) Jó olvasást!! xx 

Pánikba estem és dühös voltam egyszerre. Nem hagyhattam egyedül Alison-t a sötét, káosz uralta házban, ezért szóltam neki, hogy azonnal szálljon be a kocsimba és már indultunk is. Folyamatosan kérdezgetett, hogy mi bajom, mi történt, miért vagyok zaklatott… Csak még idegesebb lettem tőle. Mielőtt túlságosan elborult volna az agyam és leordítom ártatlan fejét, szépen megkértem, hogy maradjon csöndben, majd elmondok neki mindent. Túlságosan aggódtam Cami-ért. Tudom, hogy az az állat szemet vetett rá és féltem, hogy amíg elmentem művelt vele valamit. Hisz az iskolában Cami-t leszámítva ismerek talán 2 lányt akit nem fektetett még le. Undorító. Igaz nem ő volt az egyetlen tanár aki ezt csinálta az iskolában, de ez mellékes. Most Cami-ről van szó, Malik pedig a legszörnyűbb emberek listájára tartozott, akiket valaha ismertem.

-Vigyázz!! –sikított Alison, mikor átmentem egy piroson és majdnem belénk hajtottak. Nem reagálltam le nagyon a dolgot, ráérek később is emiatt aggódni. Élünk, vagy nem?? –Megőrültél?? Remélem nyomós okod van ezt csinálni, mert komolyan ki foglak herélni drágám. –kapkodta a levegőt és nézett rám szúrós szemekkel, amit anélkül is tudtam, hogy ránéztem volna. Alap esetben megmosolyogtam volna kijelentését, de most túlságosan is el voltam foglalva, hogy egy darabban és minél hamarabb hazaérjünk. Tudtam, hogy következményei lesznek, ha hazaviszem Ali-t, de nem tehettem mást. Igaz nem így terveztem bemutatni Őket egymásnak, de csak nem lesz belőle nagy gond, vagy hiszti, se Cami, se Alison részéről… Mikor leparkoltam a ház előtt, már tudtam, hogy baj van. Ha Cam odabent lett volna, mindenhol égne a villany. Ehelyett sötétség volt mindenhol a házban. –Itt laksz?? –kérdezte Alison végignézve a házon.

-Igen. –bólinottam, de már ugrottam is ki az ülésből. –Gyere, siess!! –szóltam, mert Ő még mindig bent volt az autóba, majd a bejárati ajtóhoz rohantam. Nyitva volt így a kulcsok keresgélése nélkül a házban voltam. Gyorsan lámpát nyitottam és szétnéztem a földszinten.

-Picúr!! –ordítottam, fel az emeletre. Semmi. –Camille!! –kiáltottam még egyszer és már mentem volna fel, mikor valami leesett a hátam mögött. Megfordultam és Alison a táskájába túrkált, a telefonja a földön zsebkendő már a kezébe. Szemeibe csak gyűltek a könnyek és pontosan tudtam, hogy mit gondol. Én hülye. Kétségbe voltam esve, Camille eltűnt Zayn keze által, a lány akit pedig szeretek épp azt hiszi, hogy viszonyom van egy másik nővel.

-Megmagyarázom. –futott ki az összes vér az arcomból. Ez volt a leghülyébb dolog, amit mondhattam volna. A jelenet pont egy flancos filmbe illett volna.

-Kérlek. Mondd, hogy mi a magyarázat arra, hogy a házadba egy másik nő nevét kiabálod, akit mellesleg Picúrnak szólítasz. –egyáltalán, hogy mondjam meg neki, hogy ne hagyjon itt azon nyomban??

-Camille tulajdon képpen hivatalos formában a lányom. –nyögtem ki az első dolgot, ami magába foglalja a helyzetet, mégis idétlenül hangzott. Sosem tekintettem, mint lányomra, még ha papíron az is volt. Inkább egy kishúgnak neveztem volna, de ezt hosszú lett volna elmondani, ilyen gyorsan. –Kérlek várj egy pillanatot és elmondok mindent. –tettem össze a két kezem és könyörögtem neki, hogy várjon, amíg telefonálok egyet. Megszeppenve bólintott halványan, én pedig rögtön kikaptam a telefonom a zsebemből és Cami-t hívtam. Nagy kő esett le a szívemről, mikor felvette, de csak a hányás kerülgetett, mikor Malik szólt a telefonba. Esélyt sem adott beszélni. A készüléket a földhöz vágtam tehetetlenségemben. Nem tudtam hol vannak

-Elmondanád mi ez. –beszélt megtört hangon, mint aki még mindig nem hisz nekem.

-Baby... –fújtam ki a rég benn tartott levegőt, amiről addig nem is tudtam. Muszáj volt minél gyorsabban lenyugtatnom magam, hiszen úgy sem tehetek semmit és Alison-nal is egyre rosszabb volt a helyzet. Nem húzhattam tovább. Még mindig kérdően nézett rám. Lerúgtam a cipőimet és ledobtam a kabátom. –Gyere menjünk fel. –Ali szó nélkül követett és felmentünk a szobámba. Az ágyra ültem le ő pedig az ölembe húzódott.

-Hogy hagyhattál itthon egy gyereket egyedül?? És hol van most?? –kérdezte halkan és fel voltam készülve mindenféle reakcióra, ami most következhetett.

-Camille… Nem gyerek. –felkapta a fejét és furcsán nézett rám. Kénytelen voltam folytatni. -19 éves. És Malik elvitte. –jónak láttam azt a két dolgot egybe közölni. Alison eléggé együttérző ember és nagyon jól tudja, milyen is az az ember, hisz Ő is abba az iskolába járt még pár éve.

-Együtt vagy vele?? –kérdezte lahjtott fejjel. Nem mert a szemembe nézni. Nincs rendben ez így.

-Ne legyél bolond. Soha nem néznék Rá úgy, ahogy Rád. Nem is tudom mi Ő nekem. Tudod árvaházba nőttem fel, Ali. Ő is. 8 éves korom óta én vigyázok rá és nem tudtam tőle sohase megválni. Rettentően szeretem, mintha csak a testvérem volna. Miután betöltöttem a 18-at és kerestem annyi pénzt, hogy kényelmesen meglegyek elintéztem, hogy örökbefogadhassam. Semmi okod a féltékenységre. –pusziltam homlokon, míg Ő hatalmas könnyes szemekkel nézett rám.

-Neked arany szíved van. –ölelt meg szorosan. –Meg sem érdemellek.

-Nézd csak, -vettem le a szekrényről az egyik kedvenc képemet, amin Camille-el vagyunk. –itt elvittem őt a karneválba. –a képen a nyakamba ült. Bár már 13 éves volt alig nézett ki 10-nek. Mindig kicsi volt a korához képest.

-Aranyosak vagytok. –mosolygott. Meglepően hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy Cami is képbe van, de ennek csak örültem. Visszatettem a képet az éjjeliszekrényre. –Tényleg elvitte Malik?? –váltott az arca derűsre. Halványan bólintottam, mintha még mindig reménykednék, hogy ez az egész hazugság, de nem így volt.

-A fejébe van, hogy hasonlít egy másik lányra, akibe szerelmes volt és a sebeit próbálja vele gyógyítgatni, vagy fogalmam sincs. Még azt is mondta, hogy addig örüljek, amíg csak ő akarja Cami-t, mert addig biztonságban van. A fenébe fogalmam sincs, mit csináljak!! A betörés mögött is ő állt, hogy elmenjek itthonról és elvihesse Cami-t.

-Nem fogja bántani. Sok mindent el lehet mondani Zayn-ről, de azt nem, hogy valaha is nőket bántson. –ferdén néztem rá. Még, hogy nem bántana nőket?? Ugyan kérlek. Egyáltalán honnan szed ilyeneket??

-Miből gondolod?? –húztam össze a szemöldököm.

-Szerinted nálam nem próbálkozott be?? –kuncogott, mintha egyértelmű lett volna. Már a gondolattól is borsódzott a hátam és megfeszült a mellkasom. –Miután elküldtem őt melegebb égtájakra és körülbelül 100x elmondtam neki, hogy nem fogok vele lefeküdni, békén hagyott. Viszont sosem volt erőszakos. Camille-el beszéltél már erről?? –lehet hogy igaza volt, de attól még nem kedveltem jobban azt az embert, sőt még mélyebbre süllyedt a szememben, hogy Alison-t is ágyba akarta kergetni.

-Nem. Camille-el van ilyen dolog, hogy nem nagyon beszél. Sose beszélt senkivel. Velem is csak épp hogy.

Még meséltem neki pár dolgot és örültem, hogy így látatlanba is azt mondta, hogy biztosan kedvelni fogja Őt. Egy kicsit mérges is volt rám, mert eddig nem szóltam, de haragja hamar elszállt. 

Meg szerettem volna várni míg Cami hazajön, hogy lássam jól van-e, de elaludtam Alison-nal.

Nem telhetett el sok idő, hallottam, hogy csukódik a szomszéd szoba ajtaja. Lustán, fáradtan kikászálódtam az ágyból figyelve, hogy Ali ne keljen fel, majd átmentem. Zárva. Furcsa. Nem is nagyon aggódtam, hallottam, hogy Camille bent szuszog és ez elég volt, hogy nyugodtan menjek vissza aludni.

***

-Hagyd, majd én megcsinálom. –győzködtem Alison-t, aki elhatározta, hogy palacsintát akar sütni.

-Én is meg tudom csinálni. –bökött oldalba könyökével játékosan és a másik kezébe pedig a serpenyővel hadonászott. –Inkább menj és keltsd fel Camille-t.

Mindig is, ha eltökélt valamit, akkor annak úgy kellett lennie, de őszintén vicces volt, hogy Ő parancsolgatott nekem. Felballagtam a lépcsőn, be akartam nyitni Cam szobájába, de az még mindig zárva volt, ezért kopogtam és szóltam, hogy jöjjön reggelizni. Lassan haladtam lefele, amint leértem már nyitódott az ajtó. Megfordultam, hogy jó reggelt kívánjak, de nem láttam mást, mint két szórakozott szempárt és egy undorítóan szemtelen vigyort. Nagyon kiborultam Zayn miatt és ezt nem is lepleztem még Cam előtt sem.

Láttam a meglepődöttséget az arcán, mikor bemutattam Alison-t, de nem erre a reakcióra vártam tőle. Gyerekesen feszült volt a hangulat. Ali próbált kezdeményezni Cam felé, majd inkább jónak láttam, ha most egyedül hagy minket, ezért megvártam, míg kimegy, de Camille szemei már rég elhomályosultak, mint aki épp sírni készült.

Őszintén Alison-tól vártam inkább ezt a reakciót, mint Camille-től, de belegondolva igaza volt. Muszáj volt megvigasztalnom Őt, hogy verjen ki minden butaságot és féltékenységet a fejéből, még ha én is aggódtam, amiatt, hogy egyikük nem fog elég figyelmet kapni. Isten a tanúm rá, hogy egyformán szerettem mindkettőjüket

Később, miután már csak ketten maradtunk megemlítettem nem túl tolakodóan, hogy ma kéne bemennünk gyámügyre. Amin a legjobban meglepődtem, hogy nem túl lelkesen, de ellenkezés nélkül rábólintott a dologra. Soha nem fogom érteni, hogy miért van ellene annak, hogy átvegye azt, amit az anyja hagyott neki. Ha csak aprócska dolog is, vagy akármi, egy árva gyerek örülne neki. Nem is akartam tovább húzni az időt. Felkaptam egy öltönyt, ami nélkülözhetetlen volt a mindennapjaimban és szóltam Cam-nek is, hogy akkor indulunk.

Beérve a városközpontba Cam már lerágta az összes körmét és az arca is falfehér volt. Megszerettem volna nyugtatni Őt pár biztató szóval, de tudtam, hogy semmit nem érnék el vele, így inkább megfogtam a kezét és úgy mentünk be a kijelölt helyre, ahova már annyiszor hívatták be Camille-t. Egyedül Ő mehetett be míg nekem kint kellett várnom Rá. Leültem az ajtó előtti várópadra és nem tehettem mást, mint vártam. Szerencsére ismertem a fickót, aki itt volt és elhívtam már tegnap az egyik nevelőt az árvaházból, ahol felnőttem és Cam is élt, így nem kellett aggódnom miatta.

Eltelt 5,10, majd 15 perc, de még mindig nem történt semmi. 20 perc után lefagyott a büszke mosoly az arcomról, hogy sikerült elhoznom Cami-t ide, mert zokogva rohant ki az ajtón, figyelmen kívül hagyva engem egyenesen ki az épületből. Nem tudtam utol érni, szinte eltűnt. Visszamentem és szembesültem azzal, hogy Cam miért sírt és rohant el. Egy levelet kapott az anyjától. Mire végigolvastam teljes mértékben megértettem reakcióját, mégis aggódtam érte. Egyértelmű volt, hogy egyedül akart maradni, de hova ment és mikor jön haza?? 

17. ~Szeretni fogsz!!~

Tudom, hogy elég ritkán jönnek a részek, de azért komentelhetnétek, mert nem kapok sűrűn visszajelzéseket... :// 

Mindegy is... Írtam az új részt, remélem tetszik. :) Jó olvasást!! xx

-Remélem tudod, hogy most legszívesebben hazavinnélek magammal. –álltunk a ház előtt és alig vártam, hogy Zayn elengedjen és én bemenjek. –Ne fuss el Nyuszi. –fogott erősebben, mikor mozgolódtam.

Felemelte az államat és puszit adott a szám sarkába, majd finom csókot, ami elől nem tudtam menekülni a számra. Próbáltam eltolni, de teljesen hiába, kezeim elgyengültek és leestek a testem mellé. A szívem hevesen vert. Olyan tehetetlen voltam ellene és ezt Ő jól tudta. Kihasználta gyengeségem, minden értelembe. Elhagyva magamat, lógtam erős karjai között mozdulatlanul. Igazából már nagyon fáradt voltam. Egy darab játéknak éreztem magam, amivel jelen esetben jól elszórakozik. Én nem vagyok egy tárgy.

-Tudom mire gondolsz. –búgta a fülembe mély hangján és a szemeim automatikusan csukódtak le. –Azt hiszed átváglak, ugye?? –lábaim emelkedni kezdtek a talajtól. Hallottam és felfogtam, hogy mit beszél, de már az alomvilág peremén táncoltam és nem tudtam mikor zuhanok. Fejem a vállára dőlt és teljesen ellazultam ahogy vitt valahova. Nem ellenkeztem figyeltem a hangjára és próbáltam nem elaludni. –Hidd el Édes, még te sem tudod, de szeretni fogsz. Mindeneddel. Úgy, ahogy én téged. Feltétel nélkül. –súgta szaggatottan és megpuszilta a homlokom. Butaság, de hittem minden édes szavának és képtelen voltam a rossz dolgokra gondolni, amikkel addig tele volt a fejem. Csak mégjobban hozzábújtam és elaludtam, miközben tartottunk valamerre.

 ***

Mikor kinyitottam a szemem a napsütés majd megvakított, ezért gyorsan vissza is csuktam.

-Jó reggelt Angyalom. –hallottam meg közvetlen a fejem felett a jókedvű hangot, amitől azon nyomban görcsbe ugrott a gyomrom. Szemeim kipattantak és azon kaptam magam, hogy Zayn mellkasán alszom, kispárnának használva Őt. Nem kellett sok, hogy lejátszódjon bennem a tegnap este és minden, amit mondott. A szobába túl meleg lett hirtelen és ezt a közelsége se enyhítette túlságosan.

-Mit keresel itt?? –próbáltam távolságot csempészni közénk, de magához tartott, így csak annyira jutottam, hogy felnézzek az arcára.

-Tudod Édes, miután felhoztalak az ágyadba, nem engedtél el. Képtelen voltam itt maradni egész éjszaka, melletted. –taglalta szórakozva a szavakat, amivel eltemetett engem a szégyenbe. Nem, ilyet biztos nem csináltam. Vagy igen?? Össze voltam zavarodva.

-Pici, reggeli az asztalon. –kopogott be Jake, mert az ajtó be volt zárva. Miért volt bezárva. Az ajtóról visszanéztem Zayn-re, aki nevetését visszafogva mosolygott rám.

-Menj el. –könyörögtem neki, miközben felálltam és belebújtam a papucsomba.

-Oké, de csak mert szépen kérted. –válaszolt szarkasztikusan, gyors puszit adott az arcomra és miután belelépett a cipőjébe kisétált a szobából. Furcsának tartottam, hogy szó nélkül lelép, de inkább örültem neki. Pár másodperc alatt átkaptam egy melegítőt.

-Mi a szar?? –hallottam pár másodperc múlva Jake dühös kiabálását. Azt hiszem összefutott Zayn-nel. –Mi a jó fenét keresel itt?? Tűnj ki azonnal a házamból, te féreg!!

Elindultam lefele, mikor az utolsó lépcsőfokra értem a bejárati ajtó hangosan csapódott, jelezve, hogy Zayn elment. Kifújtam a levegőt, de újra megugrottam, mikor Jake tovább szitkozódott magas hangerővel. Félve lépkedtem a konyha felé, ahonnan hallottam a hangokat, de mikor beléptem oda túlságosan meglepett a látvány. Egy hosszú szőke hajú lány próbálta csókokkal és ölelésekkel higgadtabbá tenni Jake-et. Lefagytam. Míg ő pont szemben volt és látott engem, addig a lány háttal nekem állt. Jake eltolta magától őt és hozzám lépett.

-Nem hittem volna, hogy ilyen felelőtlen vagy. Itt volt egész éjszaka?? Elmeroggyant vagy Picúr?? –bár a hangját lejjebb vette, mert tudta, hogy nem viselném el, ha kiabálna velem, de a szavai bántottak. Lehajtottam a fejem. Igaza volt. Butaság volt részemről az egész tegnap este. –Miért csináltad ezt?? Mondd, hogy nem csinált veled semmit. –ölelt magához, most már nyugodtan és aggódás volt a hangjában. Csak megráztam a fejem, nem tudtam normális választ adni.

A lány még mindig nem tűnt el. Megköszörülte a torkát, ami rögtön unszimpatikus reakciót váltott ki belőlem. Jake lefejtette rólam a kezeit és a lány mellé állt.

-Picúr, Ő itt a barátnőm, Alison. Alison, Ő Cami. –egy bocsánatkérő pillantást küldött felém, majd újra megszólalt halkan. –Sajnálom, hogy eddig nem beszéltem róla, csak nem tudtam, hogyan elmondani. Nem szerettelek volna ezzel terhelni.

Ahogy végig néztem a lányon egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Haja festett szőke, arcát már reggel erős smink borította, ruháin látszottak, hogy méregdrágák, ebből azt tudtam levenni, hogy dúsgazdag. Az arcán egy szelíd, nem túl igazi mosoly díszelgett és feszengett, úgy ahogy én is. Alig 2-3 évvel lehetett idősebb nálam. Egyáltalán nem ilyen lányt képzeltem el Jake mellé.

-Ez elég kínos. –szólalt meg Alison egy erőltetett mosollyal és a haját túrta, majd elém lépett. –Nagyon remélem, hogy nem fogsz utálni. Szerintem nem így kellett volna megismerkednünk. –próbált valamit mondani, de nem folytatta, hanem hátat fordított nekem, hogy Jake kerüljön a látószögébe. –Szólnod kellett volna nekem róla. És neki is. Hogy várhatod el, hogy kedveljen?? Én sem bírnám magamat. Ezt jól elcseszted. –magyarázott idegesen és kiviharzott a konyhából egyedül hagyva engem és a meglepődött barátját. Jake utánanézett és láttam rajta, hogy azon gondolkodik, hogy utána menjen-e, vagy itt maradjon velem. Ekkor csapott fejbe a valóság. Jake-nek már nem csak én vagyok. Ez a lány el fogja venni tőlem azt az embert, aki mindennél többet jelent a számomra és még csak nem is hibáztathatom. Sokkal jobban fogja őt szeretni, mint engem. Pánikba estem és nehezen kaptam a levegőt is. Másodpercek kérdése volt, hogy mikor kezdek hisztérikus sírásba, de tartani akartam magam. Nem ment.

-Picúr mi a baj?? –szólt utánam, mikor már a nappali felé szaladtam. Hogy is ne jött volna utánam…

*Jake Orwell*

Ez az egész annyira hirtelen csapott meg engem. Semmit sem így terveztem. Alison felhívott, hogy be törtek a házába és nem mer bemenni… Azt vártam, hogy azért hív, mert végre megérkezett Karib-szigetekről és este átmehetek hozzá, ehelyett rögvest autóba kellett pattannom, hogy odamenjek. Tudtam, hogy semmilyen nagyobb értéket nem tart a házába, de még is aggódtam, meg persze már epekedve vártam a pillanatot, hogy 2 hét után újra a karjaimba zárjam és megcsókoljam Őt. Mikor odaértem a háza elé Ő még mindig az autójába ücsörgött. Nevetve fedeztem fel, hogy zavaratlanul sminkeli magát a visszapillantó tükörbe, a másik kezével pedig kávét szürcsöl. Mindezt sötétbe.

-Sosem fogod elhinni, hogy anélkül a szar nélkül is gyönyörű vagy?? –kérdeztem neki címezve a kérdést mégis inkább csak magamtól, mivel ő nem hallhatta. Kiszállva az enyémből az ő kocsija felé vettem az irányt és bekopogtam az ablakán. Szegény annyira megijedt, hogy eldobott mindent a kezéből és leöntötte magát a kávéjával. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek rajta. Kinyitottam az ajtaját és kuncogva kisegítettem. Imádtam őt és végre fellélegeztem, mikor megcsókoltam.

-Hiányoztál szerelmem. –mosolygott rám.

-Nekem is. Már nagyon. –öleltem magamhoz. Miután kellőképpen üdvözöltük egymást, bementem és körülnéztem a házba. A vezetékeket elvagdosták és számos üveget betörtek. Mivel az egész házban nem volt villany könnyen kiszúrtam a padlón egy nyitva hagyott zseblámpát a sötétben. Felvettem és alatta volt egy papír egy kis üzenetszerű szöveggel.

„Találd ki okoskám mi történt, miután elmentél… :D Zayn xx” 

16. ~Vacsora~

Remélem örültök neki és dobtok pár kommentet :)) Sietek a következővel!! Jó olvasást!! xx

Miután a pincér fiú felvette az italrendelést, étlapot adott mindkettőnknek és elment.

-Én… -kezdett bele, felkaptam a fejem az étlapról és látszólag azon gondolkodott, hogy mit mondjon. –Nem vagyok éhes. –mondta halkan. Mi?? Nem éhes??

-Mióta hazaérkeztél az iskolából nem is ettél. –csattantam fel. Kizárt dolog, hogy innen hazamegy anélkül, hogy enni fog velem. Láttam, hogy kérdően néz rám, hogy honnan tudhatom ezt. Bosszúsan megforgattam a szemeim és valami magyarázat után kerestem, de rájöttem, hogy felesleges hazudnom. Mi értelme volna?? Tudtam mire gondol. –Igen, Cami. Figyeltelek. –vágtam le magam elé az étlapot feszülten. Megjelent a pincérnő, hogy megkérdezze mit eszünk. Párszor végig futtattam rajta a tekintetem, de csak gyűlt bennem az idegesség, mikor flörtölni próbált velem és az abroszt igazgatva próbált úgy mozdulni, hogy belássak a mélyen kivágott fehér pólója alá. Komolyan ennyire hülye ez a nő?? Egy lánnyal vacsorázok és illegeti magát nekem?? Már épp tervezgettem, hogy nekirohanok az egyik szimpatikusnak tűnő falnak.

Nem akartam, hogy látszon rajtam bármilyen jele is a dühömnek, ezért mosolyt erőltettem magamra.

-Sültkrumplit kérek!! –csapta le, szó szerint az asztalra Cam a kemény borítású kisfüzetet, hogy hatalmasra nyíltak a szemeim a meglepetéstől. Nem tudtam min lepődtem meg jobban. Azon, hogy sült krumplit kért egy négycsillagos olasz éterembe, vagy a szokatlan indulatos hanghordozásán, amit fogalmam sincs jelen pillanatban mi váltott ki. Bárhonnan is néztem a dolgokat... kurvára dögös volt. Kezeit összefonta mellei előtt és lábait egymásra rakva dőlt hátra a széktámlának. Ahogy hófehér combjai kivillantak a szoknyája alól, élesen szívtam be a levegőt, próbálva féken tartani magam. Gyorsan kértem valamit, a szédülettől már azt sem tudtam hirtelen mit, csakis arra törekedtem, hogy tünjön el jó messzire a pincérnő. Elment és én a kezem Camille combjára simítottam. Kirázta a hideg, tudtam, hogy hatással vagyok rá, de nem akartam kihasználni. Őt nem. Felnéztem az arcára, a szemei azt sugározták, ha nem veszem el azonnal a kezem tőle, akkor nem élem meg holnapot. Elemeltem a kezem, de csak nevettem. Annyira aranyos volt, ahogy próbált gyilkos tekintettel nézni… Mikor pár perc múlva még mindig ugyanolyan komoran és nyúlt tekintettel ült mellettem, kezdtem aggódni, hogy akármi rosszat is szóltam.

-Valami baj van?? –kérdeztem halkan és túl gyengén. Magabiztosabbnak kell látszanom, még ha mellette egyáltalán nem is vagyok az… Elfordította a fejét felhúzott orral. Nem szólt hozzám. Mit is vártam?? Hogy rögtön órákat fog nekem beszélni, mikor nem is szólal meg?? Inkább örülhettem volna, hogy ennyit beszél hozzám, de még is tudtam, hogy valami most nincs rendbe. Közelebb húztam őt és az ölembe vettem, még ha ellenkezett is. A szemébe néztem, de meghátráltam, mikor tisztán kivehető utálatot láttam ott. Majd csillogtak szemei pár könnycsepptől, de kipislogta eltűntetve azokat. –Mi a baj?? –kezemet az arcára tettem és halkan kérdeztem. Nem szerettem volna, hogy szomorú legyen, de még egyszer nem nevetett, mikor velem volt. Azt akartam, hogy mindig vidám és boldog legyen, bármi is az ára.

-Miért csinálod ezt velem?? –nézett mélyen a szemembe és fogalmam sem volt, mire gondol, vagy pontosan mi rosszat tettem.

*Camille*

Talán még jól is éreztem magam. Kedves volt és jól estek a dolgok, amiket tett. Mindössze ez csak addig volt így, míg a pincérnő ki nem érkezett. Zayn szégyentelenül és feltűnően futtatta fel-le a lány testén a szemeit és még rá is mosolygott. Rögtön felfordult a gyomrom és megint magam előtt láttam azokat a lányokat, akiket az autóba ültetett be és vitt el az iskolától. Ha ezt csinálja, miért vagyok itt?? Élvezi, hogy teljesen összezavar, vagy csak játszik velem?? Bárhogy is van én ezt nem akarom. Nem is értem, hogy gondoltam, mikor eljöttem vele. Egyszerűen mikor a szemébe nézek és látom azt a fura csillogást és sóvárgást, az agyam kis masszává olvad és a gyomrom és furcsán émelyeg. Még most is, mikor valójában nem is rá, hanem magamra vagyok dühös és őt pedig pokolra kívánnám, még most is ráz a hideg és felforrósodik a bőröm egyszerre, ahogy érinti az arcomat és a szemembe bámul.

-Mi a baj?? –kérdi másodszorra és legszívesebben a képébe vágnék minden ostoba húzást, amit tett, de nem volna értelme. Elvégre, semmi közöm nincs hozzá, hogy mit, mikor, kivel csinál. Csak velem hagyná abba azt, amit tesz. Sírnék, ha magam volnék és senki nem látna, mert nagyon rosszul esik, hogy játszik velem, de arca épp, hogy csak pár centire volt az enyémtől és ettől gyenge voltam.

-Miért csinálod ezt velem?? –bukott ki belőlem és ő olyan értelmetlen arcot vágott, amilyet régen láttam már.

-Mit?? –komolyan kérdi?? Hát nem egyértelmű?? Nem engedett el az öléből, pedig bárhol máshol szívesebben lettem volna. –Camille, ha nem mondod el mit csinálok rosszul, nem tudok rajta változtatni. –eltűrte az arcomba lógó tincsimet és zavarbaejtően még mindig az arcomba nézett, majd felváltva az ajkaim. Elfordítottam a fejem, most a csókja volt az utolsó dolog, amit kartam tőle. Megalázva éreztem magam. Kétség kívül csak ki akart használni. Pár perc múlva feladta és egy sóhajtás után megszólalt. –Fogalmam sincs mit tettem, de oké. –engedett el beletörődve és addigra pont hozták a vacsorát. Valójában nagyon is éhes voltam, de nem akartam vele enni. Gyorsan bekapkodtam pár darab sültkrumplit, amit Zayn meg is mosolygott. Mi a fenének kell mindenen nevetni?? Mi olyan vicces?? Ő valami felismerhetetlen állagú dolgot evett, ami gyorsan el is fogyott. Mikor befejezte, felbontotta az üveg bort és töltött az asztalon kévő poharakba. Kizárt dolog, hogy én egy korty alkoholt is lenyeljek.

-Igyunk a gyönyörű mosolyodra. –emelte meg a poharát. Tiltakozni akartam, de tényleg mosolyogtam. Nem tudom pontosan min is, de irtó hülyén éreztem magam és sikerült 100%-ig zavarba hoznia.